Egészen közeli tapasztalatuk van a bábonyiaknak arról, hogy a kertészettel, mezőgazdasággal foglalkozó ember, mennyire az Úr Isten jóságából él. Éppen ezért nem hiányozhat az életükből a hála sem, ahogyan nem is hiányzik. Szép szokás e vidéken, hogy amikor messzire visszhangzik a reggeli, déli vagy éppen az esti harangszó, bárhol is legyenek, megállnak egy pillanatra, s a szülőtől, nagyszülőtől, vagy éppen a lelkipásztortól tanult néhány szavas imádságban viszik az Úr Isten elő hálájukat.
Az ünnepi istentiszteleten Sipos Miklós nyugalmazott esperes hirdette Isten igéjét a Zsidókhoz írt levél 13 fejezetének 5-6. versei alapján: „…elégedjetek meg azzal, amitek van; mert Ő mondotta: Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled; Úgy hogy bízvást mondjuk: Az Úr az én segítségem, nem félek; ember mit árthat én nékem?”
„Számba kell vennünk, hogy milyen helyet foglalnak el életünkben az anyagi és lelki javak. Mert ha ezek a helyükre kerülnek, akkor tudunk naponta hálát adni Istennek az Ő ajándékaiért. Alapigénk egymás mellé teszi ezt a kettőt: az élet anyagi és lelki feltételeit, és azt a kérdést intézi hozzánk, amire fontos becsületes választ adni: Mi a helyük ezeknek az értékeknek a mi értékrendünkben? Melyiknek mekkora a jelentősége? Egyáltalán megvan-e mind a kettő mindannyiunk életében? Akinek pedig megvan az a legnyomorultabb helyzetben is elégedett, hálás, kiegyensúlyozott, sőt mondhatjuk: boldog.”
Igehirdetést követően vallásórás gyermekek rövid műsorral tették még ünnepibbé az alkalmat, majd Máthé Róbert vetési lelkipásztor-pszichológus előadásában a hálaadás lélektanáról beszélt a gyülekezetnek. Kihangsúlyozta, hogy a hálaadás, az imádság, gyógyító hatással van az emberi lélekre, amire ma már mérhető bizonyítékkal szolgál a tudomány.
Jó hangulatú, humorral fűszerezett, áldott alkalom volt, amit a régi történetek, anekdoták még színesebbé tettek.
Bár ünnepi keretek között ez volt az első ilyen hálaadó alkalom, gyülekezet lelkipásztora elmondta, hogy szeretnék, ha hagyománnyá válna az őszi hálaadás és ünnepszentelés.